Késő éjszaka, miután körülöttem már minden elcsendesedik, belesüllyedek egy székbe, és behunyom a szemem.
A jelenet, amely felúszik elmém mélyéről, mindig ugyanaz; végleg belebélyegződött az agyamba.
A templom hátuljánál a sötétben egy tűz ég az oltár fölött. Mint narancsszínű hópelyhek, szikrák törnek ki a tűzből, megszakítva a föld alól jövő kántálás hangját.
Minden alkalommal azon tűnődöm, vajon miért pont ez a jelenet.
Azóta az éjszaka óta, amikor tizenkét éves voltam, huszonhárom év telt el. Ez idő alatt különféle dolgok történtek. Szomorúbb és rémisztőbb esetek, mint amit valaha is el tudtam képzelni. Gyökerestül tépett ki mindent, amiben addig hittem.
És mégis, még most is, miért pont az az éjszaka az első dolog, ami eszembe jut?
Tényleg ilyen erős a hipnotikus szuggesztió?
Néha még mindig elfog az az érzés, hogy még nem ébredtem fel teljesen az agymosásból.
Az okaim pedig, amiért rögzítem az azokat az eseményeket körülvevő részletek folyamát, a következők.
Sok dolog lett porrá, és azóta a nap óta tíz év telt el.
Tízévnyi idő nem jelent sokat a dolgok nagy rendszerében. De a problémák felhalmozódtak, és ironikusan, amikor beiktatták az új rendet, felütötték a fejüket a kétségek a jövővel kapcsolatban. Ebben az időszakban töltöttem egy kis időt a történelem tanulmányozásával, és rájöttem, hogy emberi lényekként nem számít, hány könnyet kell ejtenünk, hogy megtanuljunk egy leckét, abban a pillanatban, hogy a könnyek felszáradnak, elfelejtjük. Ilyen lények vagyunk mi.
Természetesen senkinek sem szabad elfelejtenie az ígéretet, miszerint az a leírhatatlan tragédia, amely aznap történt, sosem ismétlődik meg. Ezt akarom hinni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése