15-16. oldal

   Kamisu 66 hét faluból áll, amelyek egy több mint ötven kilométeres körzeten belül terjednek szét. A világ többi részétől a Szent Korlát¹ választja el. Ezer év múlva talán már nem létezik ez a korlát, szóval röviden elmagyarázom. Ez egy vastag szalmakötél, amin papírszalagok² lógnak, és egyfajta pajzsként működik, hogy megakadályozza a tisztátalan dolgok bejutását a faluba.

   A gyerekeket figyelmeztetik, hogy soha ne lépjenek a korláton túlra. Gonosz szellemek és szörnyetegek kószálnak odakint, és amelyik gyermek egyedül kimerészkedik, borzalmas szenvedésben lesz része.

   - De pontosan miféle ijesztő dolgok vannak ott? - Emlékszem, jóllehet nem ilyen folyékonyan, de megkérdeztem egyszer apámat, amikor olyan hat-hét éves voltam.

   - Egy csomó különböző fajta - nézett fel a dokumentumaiból. Állát a kezében nyugtatva szeretetteljesen nézett rám. Azok a meleg, barna szemek a mai napig beleégtek a memóriámba. Apám sohasem nézett rám szigorúan, és csak egyetlen alkalommal emelte fel a hangját. Ez azért volt, mert nem figyeltem, hogy merre megyek, és beleestem volna egy földön tátongó lyukba, ha ő nem figyelmeztet.

   - Saki, már tudsz róluk, igaz? A szörnypatkányokról, a nekodamashikról és a lufikutyákról.

   - De anya azt mondja, azokat csak kitalálták.

   - A többit lehet, hogy igen, de a szörnypatkányok tényleg léteznek - mondta olyan közömbösen, hogy teljesen megdöbbentem.

   - Hazugságok.

   - Ők nem azok. Nemrég ahhoz is szörnypatkányokat toboroztak, hogy segítsenek a város megépítésében.

   - Sosem láttam még őket.

   - Nem hagyjuk, hogy a gyerekek lássák őket. - Apa nem mondta, hogy miért, de én úgy képzeltem, hogy a szörnypatkányok túl ocsmányak ahhoz, hogy láthassuk őket.

   - De ha hallgatnak az emberekre, akkor annyira nem ijesztőek, nem?

   Apa lerakta a dokumentumokat, amiket olvasott, és felemelte a jobb kezét. Ahogy mély hangon elkántált egy bűbájt, egy vékony papírrost átalakult egy papírba szőtt bonyolult mintává, amint megjelent a láthatatlan tinta. A polgármester jóváhagyó pecsétje.

¹ Ha jól emlékszem, az anime magyar fordításában Szent Mezsgyeként, ill. Szent Mezsgyén túli területekként szerepel. Én az angol fordítás alapján a Szent Korlát kifejezést használom, mivel konkrétan a határoló kötélre értendő a kifejezés, bár persze mindkettő helyes.
² A kötelet shimenawának, a papírszalagokat pedig shidének hívják. Sintó szertartásokon használatosak.

13-14. oldal

   210 egy normális év volt, és csakúgy, mint az összes többi gyerek, aki abban az évben született Kamisu 66 városában, én is teljesen normális gyerek voltam.

   De az anyám számára nem. A harmincas évei vége felé közelített, és meg volt győződve róla, hogy soha nem fog gyermeket szülni. A mi időnkben világra hozni egy gyermeket a harmincas éveidben nagyon késői terhességnek számított.

   Továbbá az anyámé, Watanabe Mizuhóé volt a fontos könyvtárosi poszt. Az ő döntései nemcsak a város jövőjét befolyásolták, hanem bizonyos esetekben mások halálához is vezettek. Elviselni ezt a fajta nyomást nap mint nap, emellett óvatosnak is lenni a terhessége miatt nem olyan nehézség, amivel az embereknek általában meg kell birkózniuk.

   Abban az időszakban az apám, Sugiura Takashi volt a város polgármestere. Ez maga is komoly munka volt. De azidőtájt, amikor én születtem, egy könyvtáros munkája összehasonlíthatatlanul nagyobb felelősséggel járt, mint a polgármesteré. Persze ez még mindig így van, de akkoriban valószínűleg még hangsúlyosabb volt.

   Az anyám épp egy találkozó kellős közepén volt egy újonnan felfedezett könyvkollekció besorolásáról, amikor vajúdni kezdett. Ez több mint egy héttel a kiírt időpont előtt volt, de mivel a magzatvize minden előjel nélkül elfolyt, azonnal a külváros közelében lévő szülőotthonba vitték. Az első sírásom hangját nem egészen tíz perccel ezután lehetett hallani. Szerencsétlen módon a köldökzsinórom a nyakam köré tekeredett. Az arcom lila volt, és nem voltam képes rendesen sírni. A szülészeti asszisztens, aki még új volt a munkában, majdnem összeesett a pániktól. Szerencsére könnyű volt elvágni a zsinórt, és végül belélegeztem ennek a világnak a levegőjét, és kieresztettem egy egészséges sírást.

   Két héttel ezután ugyanabban a szülőotthonban jött világra Akizuki Maria, aki később a barátom lett. Azon túl, hogy farfekvéssel született, hozzám hasonlóan neki is a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Az ő állapota viszont sokkal súlyosabb volt, mint az enyém; már majdnem halott volt, amikor megszületett.

   A szülész asszisztens, felfegyverezve a tapasztalattal az én születésemről, szemlátomást rendkívül nyugodtan kezelte a helyzetet. Ha csak egy apró csúszás is lett volna, és egy picivel később vágják el a köldökzsinórt, semmi kétség afelől, hogy Maria meghal.

   Amikor először hallottam ezt a történetet, boldog voltam, hogy valamilyen közvetett módon megmentettem a barátom életét. De most, minden alkalommal, amikor ez eszembe jut, bonyolult gondolatok egész hulláma csap meg. Ugyanis ha ő sosem született volna meg, sosem veszett volna oda olyan hatalmas mennyiségű emberélet...

   Térjünk vissza a történethez. Boldog gyermekkoromat szülővárosom buja élővilágával körülvéve töltöttem.

12. oldal

   Közben csinálok majd két másolatot is, hogy összesen három maradjon fent. Ha egy napon a jövőben visszaállítják a régi rendet vagy valami hasonlót, és minden publikációt cenzúráznak, ennek a beszámolónak a létét titokban kell tartani, ameddig csak lehetséges. Azt hiszem, három épp elég lesz egy ilyen helyzetre.

   Más szóval ez a dokumentum egy hosszú levél az ezer év múlva élő földijeimnek. Amikor ezt elolvassák, napvilágra kerülnek a valódi szándékaink, és nyilvánvalóvá kell válnia, hogy új úton kell-e elindulniuk vagy sem.

   Még nem mutatkoztam be.

   A nevem Watanabe Saki. 210. december 10.-én születtem Kamisu 66 városában.

   Épp születésem előtt borult virágba az összes bambusz egy bizonyos fajtából, amely százévente csak egyszer virágzik. Havazott egy olyan nyár közepén, amikor mindenki abban a hitben volt, hogy egy csepp esőt sem fog látni három hónapon át. Lényegében minden létező abnormális időjárási jelenség bekövetkezett. Aztán pedig december 10.-ének éjszakáján, amikor mindenki azt hitte, hogy a föld sötétségbe borult, egy villámcsapás fénylett fel, amelyet később sokan úgy írtak le, hogy egy aranypikkelyes sárkány úszott keresztül a felhők közti réseken.

   ...Az igazság az, hogy ezek egyike sem történt meg.

11. oldal

   Ahogy az emberek szánalomra méltó ostobaságán nevettem, és leírtam az új felfedezésemet, hirtelen rájöttem, hogy nincs semmim, ami alapján kivonhatnám magam ez alól a szabály alól. Valaki más szemszögéből nézve nincs kétség, hogy az emlékek, amelyekről írok, el lettek torzítva, hogy csak a jó oldalamat mutassák.

   Ezért hát szeretném elmondani, hogy mivel ezt a történetet a saját nézőpontomból meséltem el, elszenvedhetett néhány torzulást az önigazolás végett. Mindenekelőtt a számos haláleset, amely a cselekedeteink miatt következett be, lehetett motiváció erre az önigazolásra, még ha öntudatlanul is történt.

   Mindazonáltal megpróbálom majd kiásni az igazságot az emlékeimből amennyire csak tudom, mert szembe akarok nézni a tényekkel, és realisztikusan ábrázolni a történteket. Ezenfelül utánozni szeretném a régi történetek stílusát abban a reményben, hogy újjáélesszem az akkori gondolataimat, érzéseimet.

   Ez a vázlat elvileg nem oxidálódó papírra íródott nem fakuló tintával, amely egy évezredet is kibír. Amikor készen lesz, senkinek sem fogom megmutatni (kivéve talán Satorut, hogy kikérjem a véleményét), hanem berakom egy időkapszulába, és eltemetem mélyen a föld alá.

10. oldal

   De talán egy napon, egy olyan jövőben, amiben az emberek emlékei már elhalványultak, balgaságunk miatt vajon nem kell majd ugyanazt az utat bejárnunk? Nem tudok megszabadulni ettől a félelemtől.

   Emiatt határoztam hirtelen úgy, hogy mindezt leírom, de idővel ismét zavarodottnak találtam magam. Olyan volt, mintha az emlékeimet itt-ott megrágta volna egy moly, ezzel képtelenné téve, hogy emlékezzek fontos részletek valódi változatára.

   Bár egyeztettem az emberekkel, akik ott voltak akkoriban, mivel hajlamosak vagyunk kitalálni részleteket az emlékezetünkben lévő lyukak helyére, meglepődtem, amikor rájöttem, hogy még a közös emlékeink is ellentmondásosak.

   Például épp mielőtt találkoztam a Hamis Minoshiróval a Tsukuba hegyen, piros színű napszemüveget vettem fel. Erre kristálytisztán emlékszem, de valamilyen oknál fogva Satoru biztos benne, hogy semmiféle szemüveg nem volt rajtam. Sőt mi több, Satoru arra is utalt, hogy a Hamis Minoshiro megtalálását ő vitte véghez egyedül. Persze ez a nevetséges képzet abszolút téves.

   Félretettem a büszkeségem, elbeszélgettem annyi emberrel, amennyi csak eszembe jutott, és még több egymásnak ellentmondó pontra akadtam. Ez alatt a folyamat alatt egy cáfolhatatlan tényre bukkantam. Mégpedig arra, hogy egyetlen személy sem létezik, akinek az emlékezete nem lett eltorzítva, hogy elrejtse a saját hibáit.

8-9. oldal

   Késő éjszaka, miután körülöttem már minden elcsendesedik, belesüllyedek egy székbe, és behunyom a szemem.

   A jelenet, amely felúszik elmém mélyéről, mindig ugyanaz; végleg belebélyegződött az agyamba.

   A templom hátuljánál a sötétben egy tűz ég az oltár fölött. Mint narancsszínű hópelyhek, szikrák törnek ki a tűzből, megszakítva a föld alól jövő kántálás hangját.

   Minden alkalommal azon tűnődöm, vajon miért pont ez a jelenet.

   Azóta az éjszaka óta, amikor tizenkét éves voltam, huszonhárom év telt el. Ez idő alatt különféle dolgok történtek. Szomorúbb és rémisztőbb esetek, mint amit valaha is el tudtam képzelni. Gyökerestül tépett ki mindent, amiben addig hittem.

   És mégis, még most is, miért pont az az éjszaka az első dolog, ami eszembe jut?

   Tényleg ilyen erős a hipnotikus szuggesztió?

   Néha még mindig elfog az az érzés, hogy még nem ébredtem fel teljesen az agymosásból.

   Az okaim pedig, amiért rögzítem az azokat az eseményeket körülvevő részletek folyamát, a következők.

   Sok dolog lett porrá, és azóta a nap óta tíz év telt el.

   Tízévnyi idő nem jelent sokat a dolgok nagy rendszerében. De a problémák felhalmozódtak, és ironikusan, amikor beiktatták az új rendet, felütötték a fejüket a kétségek a jövővel kapcsolatban. Ebben az időszakban töltöttem egy kis időt a történelem tanulmányozásával, és rájöttem, hogy emberi lényekként nem számít, hány könnyet kell ejtenünk, hogy megtanuljunk egy leckét, abban a pillanatban, hogy a könnyek felszáradnak, elfelejtjük. Ilyen lények vagyunk mi.

   Természetesen senkinek sem szabad elfelejtenie az ígéretet, miszerint az a leírhatatlan tragédia, amely aznap történt, sosem ismétlődik meg. Ezt akarom hinni.

Start.

Ha valaki ismeretlenül kerül ide, annak bemutatkoznék: barukirii vagyok, fő profilom a mangák fordítása (többek között a Shinsekai Yori is), és most úgy döntöttem, belevágok egy novel-be is. Ez a blog teljesen annak van szentelve, itt olvashatjátok majd a részeket. Ahogy említettem, fő profilom a manga, ezt csak úgy mellékesen, kíváncsiságból kezdtem el, szóval egyelőre nem tudom, milyen rendszerességgel és mekkora részek fognak megjelenni. Mindenesetre jó olvasást az erre járóknak. :)